Mi folyik itt?!

Csodálatos... a házi lopásomnak az lett a vége, hogy megvonták a következő kimenőmet és még azzal sem tudtam meggyőzni az igazgatót, hogy a legjobb barátnőtől elkölcsönzött házi nem számít lopásnak...szerinte igen.
Duzzogva sétáltam vissza szobánkba ahol Yebin épp a könyveit pakolja. Kiskutya szemekkel nézek rá ő pedig egyből érti a célzást és közli, hogy nem haragszik. Ennek örömére elmeséltem neki, hogy mit találtam Markék szobájában tegnap. A nap további része teljesen eseménytelen volt... csak zenét hallgattam és firkálgattam.
 Másnap próbáltam kisebb nagyobb sikerekkel moderálni magam az összes órán és időben is érkezni így egy-két lebaszással megúsztam a délelőttöt. A menzán nem találtam Yebint így leültem Markék asztalához.
-Hali.-köszönök nekik.
-Hol hagytad a barátnődet?-kérdezi mosolyogva.
-Valami gyűlésen van.-rántom meg vállamat.
-Hallottam Yugyeomtól, hogy az igazgatóiba voltál délelőtt. Mi történt?-kíváncsiskodik.
-Semmi. Csak lenyúltam Yebin háziját lebuktam és most megvonták a kimenőm.-vonom meg ismét vállamat. Az emlegetett épp ekkor ül le közénk. Néhány perc telt el mikor Jackson valami förtelmes sárga ruhában megjelent egyenesen Yebin felé vette az irány pózolt egy sort szájon puszilta és elvonult. Lényegében majdnem megfulladtam a röhögéstől pláne mikor barátnőmre néztem. Belekapaszkodtam Mark karjába úgy röhögtem, hogy ki ne essek székemből.
-Jackson aztán tudja, hogy kell felejthetetlen pillanatokat okozni.-súgom oda Marknak.
Mint kiderült ez az egész fogadásból történt, de iszonyat vicces. Mikor Yugyeom és Jackson (mostmár rendes ruhában) megjelentek Yebin szó szerint elszaladt én pedig ott maradtam a fiúkkal.
-Hova rohant?-kérdezte meg Jackson rám nézve.
-Zavarba hoztad.-kuncogom.-De csini voltál igazán.-teszem vállára kezem mire ő bemutat egyet.
-Te meg Yugyeom...bunkó vagy.-csapom nyakon.-Hogy lehetsz mindig ilyen a nővéreddel?-röhögök ezzel lerombolva a szigorú szerepet.-De ügyesek voltatok fiúk rég láttam ilyen zavarban...valamikor meghívlak titeket valamire.-borzolok Yugyeom hajába és felállok az asztaltól.
-Most megyek.-intek nekik.

-Héé várj Yem.-rohan utánam Mark.
-Hmm?-nézek kíváncsian.
-Úgy hallottam lesz valami bál féleség.-mondja..
-Honnan tudod?-vonom fel szemöldököm.
-Az egyik haverom a diák tanács tagja.. de nem ez a lényeg. Nem akarsz velem jönni?-kérdezi.
-Nem szeretem az ilyesmiket...-mondom mint egy válaszképp de látom, hogy kicsit elszomorodik ezért folytatom.-Najó.. Yebin úgysem hagyja majd, hogy ne menjek... Majd még megbeszéljük.-mosolygok rá. Beszélgetésünket Mark telefonjának csörgése szakítja félbe.
-Jackson nyugodj le... mi történt?-vált kétségbeesettre hangja majd mikor végig hallgatta barátját leteszi.
-Yebin megsérült.-mondja és kézen ragadva rohanni kezdünk.
~Mi a feje folyik ebben az iskolában?~

Holdfényes álom

Mint mindig, a tanár elküldte Yemint az igazgatóhoz, én pedig listát kezdtem írni. 

-Hol az igazolás? - pattog be Yeom tök vidáman, semmi kipogás, semmi szia, jön, mint egy hurrikán. 

Az asztalra mutatok. -Ott van. - motyogom.

Yeom mellém ül, hozzám dől, és nézi a listát. 

-Könyv lista? - kérdi. Bólogatok -Te, amúgy Jackson totál rád van kattanva! Folyton Te rólad kérdez, meg minden. Kérdezte, mit szeretsz, mondtam neki a pucér pasikat, masnival a farkukon... - úgy rá meredtem mintha egy sorozatgyilkos lennék. 

-Megöllek öcsi! - mondom baljósan. 

-Nyugi... nem hitte el! Amúgy pedig mondtam neki, hogy a könyveket szereted, és a karamellás csokit. Szerintem azért rohant el, hogy vegyen neked valamit, meg persze fogadtunk... 

-Várj! Kilógott? Normális? - felpattanok az ágyról. 

-Nagyon be akar vágódni. Meg szerintem készül valamire. - legyint egyet vigyorogva. -Yemi hol van? 

-Igazgatói... lenyúlta a házim. - elnevetem magam. 

-Semmit se változott! - kuncog Yugyeom. 

-Hát igen... 

 Kérdeztem is amúgy, hogy mire neki az igazolás, de csak vigyorgott, bár, miután kezembe kaptam a kuponokat, már nem érdekelt. Az már az ő gondja.

 Már délután volt mire Yemin visszaért, és kiskutya szemekkel nézett rám, amíg én az eddig kiolvasott könyveim pakoltam dobozba, mert haza akarom küldeni. Kell a hely az új könyveknek.  

-Nem haragszom... ha erre megy ki a kiskutya szem! - mondom, mire a nyakamba ugrik. Jól megszorongat és a nyakamba kapaszkodva néz rám.
-Juj! Képzeld! Filmeztem Markkal és van egy rózsaszín boxere! Bár azt mondta, hogy Jacksoné, de nem hiszem... - rázta meg a fejét, fél haja a számban landolt, amit elkezdtem kiszedegetni.
-Náluk voltál? - kérdem.
-Aha! Te, azok ketten még kupisabbak mint én.
-Még szerencse, hogy az nem az én dolgom. Elég nekem, hogy utánad is én takarítok. - kuncogok. Elenged, aztán megy az ágyához, levette az egyenruhája ingét, majd a fürdőbe megy. Kopogtak, így én mentem ajtót nyitni. Kicsit meglepett, hogy Heejoo az.
-Szia Yebin! - köszön rám Heejoo.
-Szia! Mi járatban? - kérdem.
-Bizottsági ülés lesz holnap, mert az igazgató álarcos bált tervez, és meg kellene beszélni a részleteket, plusz dátumot.
-Kettőkor? - bólint. -Akkor ott leszek. - mosolyogtam rá. Int és már megy is. Tárgyilagos egy lány, és néha furcsa.

Másnap elég nyugodt napunk volt, és mielőtt elmegyek a megbeszélésre, bementem a menzára, hogy egyek, mert elég sokáig szokott elhúzódni az ilyen megbeszélés, de legalább szólnak a tanároknak, ha esetleg nem megyünk be órára. Vettem sütit és egy tejet, majd leültem Yemin mellé, aki Markkal dumált. Mióta lettek ezek ilyen jóban? Na mindegy, az Ő dolguk.

Éppen beleittam a tejembe, mert megettem a sütit, amikor kivágódott a menza ajtó, és egy sárga ruhás Jackson jött be rajta. Még masni is volt a ruhán. Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem nyelni, aztán persze kiköptem a tejet rá az asztalra, arcom pedig gyorsan eltakartam, mert végig folyt az államon a tej, majd gyorsan letöröltem. Első nagy sokk után, valaki zenét kapcsolt, és úgy vonul végig előttem, majd vissza, és bepózolt meg behajolt, aztán előre hajolva, pár centi volt az orraink közt, majd hirtelen szájon puszilt. Ijedten nyikkantam fel, és dőltem Yeminnek, aki viszont szakadt a röhögéstől. Jackson kiegyenesedik, rám vigyorog, hátat fordít, bepózol, hogy látszott a fekete boxere, majd odakapta a kezeit és kirohant. Mindenki rajta röhögött, utána, mert mindenkinek leesett, mi is történt, de a tanári kar aki bent volt, az pedig őrjöngött. Én meg... le voltam sokkolva. Még mindig.

-Mi az Isten volt ez? - kérdem lesokkolva úgy tíz perc után. Egyszerűen nem tudtam szóhoz jutni, főleg, hogy Ő volt az első pasi aki az ajkaimhoz ért.
-Yugyeommal fogadtak, hogy nem adod meg neki az igazolást, és Ő vesztett! - mondja Mark.
-Ez volt a tét? - kérdem. Bólintott. -És a puszi? - kérlek ad, hogy az is.
-Hát... az szerintem magától jött neki. - mosolyog Mark.
-Szerintem pedig totál beléd van esve. - vigyorog rám Yemin. Megforgattam a szemeim és ekkor láttam meg Jacksont, meg az öcsém felén jönni. Annyira zavarban voltam, hogy inkább elmenekülök.
-Mentem! - sarkon fordultam és megcéloztam a nagy termet, ahol voltak a megbeszélések.

Két hét múlva lesz a bál, de holnapra meg kell tervezni a plakátot, így elmentem a média terembe a gépekhez, ahol az anyagokat begyűjtve megszerkesztettem azt. Már kicsit késő volt mire végeztem a hat tervvel, amiből választaniuk kell a diák tanács tagoknak amit ki fogunk rakni, na meg persze  kiosztani a diákok közt.
Én csak a jegyeim miatt lettem amúgy tanács tag, kicsit se hiányzik a nyakamra, de néha jó, néha nem, témától függ.

Fáradtan, szemeim dörzsölve kapcsoltam be a nyomtatót, és nyomtattam ki a terveket, amikor hirtelen, mintha nem ott lennék...
Fehér ruha volt rajtam, amolyan görög stílusú, felfogott hajam most a melleimre omlottak, és mezítláb voltam. Egy folyosó közepén álltam, ahol nyitva voltak az ablakok, a fehér függönyök belengtek szinte a plafonig, a Hold pedig fehér fénnyel terített be mindent. Észre vettem, hogy a könyvtár folyosóján álltam, előttem pedig kitárult a két szárnyas ajtó, egy férfi alak volt ott, azt várta, hogy odamenjek hozzá.

-Yeye! Hallasz? - tört át a másik ajtón egy ismerős hang, így megfordultam. Engem hív valaki Yeye-nek? De kicsoda? -Yebin! - erre a hangra pedig kinyitottam a szemeim. Jackson aggódva nézett engem, mellette egy másik fiú állt, akit már láttam, de nevét nem tudom, és ahogy gondolkodtam, szörnyen megfájdult a fejem. Oda is kaptam a kezem, de valami ragacsos dologhoz értem. -Mi történt? - kérdi és elveszi a kezem ami véres volt.
-Nem... nem tudom... - motyogtam, és vissza csuktam a szemeim
-Ne ájulj el megint! Junior, hozd a cuccait kérlek én viszem Őt! El kell vinni a nővérhez. - éreztem ahogy fel emel, de arra se volt erőm, hogy megkapaszkodjak. Folyamatosan arra a helyre húz vissza valami, de amikor megéreztem Jackson ajkait a homlokomon, már nem húzott semmi se el tőle. 

Előre tudta

SunHee

  Telefonom ébresztőjének dühítő csipogására ültem fel szemeimet dörzsölgetve. Miután rendbe tettem magam, pontban nyolc órakor az első órára beérve osztálytársaim még mindig csoportokba rendeződve beszélték ki az elmúlt idő eseményeit. Azonban még mindig az öngyilkos incidensről tudtak órákig csacsogni. 

- Nem ez lesz az utolsó — szólt közbe egy kicsit távolabb ülő lány. Hogy ezt pontosan hogyan is érthette, fogalmam sem volt, viszont kíváncsiságom rettentően furdalta. Ha valóban naponta történtek eddig is furcsábbnál furcsább merényletek, az itt tanulók nem lepődtek volna meg. Vagy tényleg csak most kezdődött? Mi volt az előidézője, vagy netalán ki? És ki lesz a következő, vagy az a lány honnan ilyen biztos benne?

***

  

  Mikorra az utolsó óráról is megszólalt a megannyi diákot megváltó csengőszó, a menza elfogyasztása után visszavágtattam a szobámba mindenféle érdektelen tevékenységet leművelni, amelyek minden nap folyamán előkerülnek egyszer – vagy kétszer –, mint például a házi feladat vagy a tanulás, de az olvasást se felejtsük el.

  Éppen az egyik sor felénél járhattam, amikor egy fájdalmas sikításra lettem figyelmes. A könyvet nyitott oldalával lefele az ágyra tettem – mert lusta voltam könyvjelzőt alkalmazni – és pár lánnyal egyszerre tekintettünk ki egymás mellett lévő szobánk ajtaján. Ketten rögtön cselekedni is kezdtek; az egyik a padlón lévő vérfoltok kiindulási helyét pásztázta, míg a másik az ellenkező irányba indulva ment a mosdóba, ahova elvezették a foltok. Nemsoká egy harmadik lány is utána igyekezett, én pedig tehetetlenül tekintgettem ide-oda. Elgondolkoztam, hogy mit is kellene tennem, de végül én is a mellékhelyiségben kötöttem ki. A kíváncsiság nagy úr...

  A küszöböt átlépve észrevettem egy lányt, aki az óráról olyan ismerős volt, s aki egy vértócsában, elájulva feküdt. Mintha ő mondta volna; "Nem ez lesz az utolsó" — visszhangoztak fejemben a szavai. Talán erre érthette. Előre tudta, mit fog elkövetni... Előre tudta, hogy öngyilkos akar lenni. 

  Csuklóját a két másik vállalkozó szellemű lány fogta le – később persze a nevüket is megtudtam, Yebin és Weon – megakadályozva a további vérzést.

- Emeljétek fel a kezét, hogy visszafelé follyon a vére — szóltam közbe, hála az orvosi műsoroknak, amik előszeretettel mennek nálunk otthon, a tévében. Megfogadva a tanácsom, úgy is cselekedtek. — Valaki hívja a mentőket — néztem ki a folyosóra segítségért, mert túl félős voltam, hogy magam cselekedjek. Igen, a mentősök telefonon keresztül embert szoktak enni...

- Oh, jesszus — ért be egy harmadik lány, név szerint Yemin.

  A történtek a továbbiakban "happy end"ként folytatódtak, minket pedig az igazgatóiba hívattak. Igazából nem nagyon figyeltem oda a dili hablatyolására, mígnem engem és Yemint vissza nem küldött órára. 

  Történelem könyvemmel és  atlaszommal a kezemben igyekeztem benyitni a terembe, de valaki olyan hirtelen a sarokba rántott, hogy könyveim hangos puffanással érték a padlót. Nem csodálkoztam volna rajta, ha egy újabb fiatal lány – vagy fiú – halálára gondoltak közben iskolatársaim. 

- Pszt — suttogott. — Hallottál az új esetről?

- Bambam, nem ér rá óra után? — néztem rá rosszallóan. 

- Egy-két perc késés nem a világ vége — legyintett. — Na de hallottál róla~? — ismételte meg ugrándozva. Néha kétségem támad affelől, hogy tényleg egyidősek vagyunk-e...

- Ahj — forgattam meg a szemem gyerekességén nevetve. — Nemcsak hallottam, de részese is voltam — mondtam válaszul, mire úgy nézett rám, mint egy bolygót megszállni igyekvő földönkívülire, aki éppen rá akarta reszelni a csokiforgácsot a zsíroskenyérre...

- Részese voltál? Te tanácsoltad, hogy vágja fel az ereit?! Ennél betegebb már nem lehetsz — rázta meg a fejét. — Meg akartad szagolni a vérét, vagy megkóstolni igyekeztél? — úgy tűnik, nemigen akarja túltenni magát azon, ahogy először meglátott. Pedig semmi különöset nem csináltam.

- Szó sincs erről — kezdtem bele a hosszan tartó magyarázásba, kitisztítani a kombinálni kezdő, kis kobakját. — Inkább hagyjuk, visszamegyek órára... — gondolkodást követően ráhagytam és megpördültem a tengelyem körül.

- Fogalmam sincs, mi késztet arra, hogy különös, emberhez nem méltó dolgokat tegyél, de akkor is ki fogom egyszer szedni belőled, ha ellenkezel is — nézett utánam Bhuwakul, én pedig könyveimet felszedve léptem a terembe és a tanárnak elnézést kérésért esedezve leültem a helyemre.

Újabb, és újabb

Az eset óta, csak úgy repülnek az órák, és a napok.
Mire észbe kapok, már egy hét is eltelt.
Persze még mindig azt érzem mintha mindenhol figyelnének, de próbálok nem oda figyelni rá.
Biztos csak beképzelem.
Terelem el gondolataimat, és zárom le ezzel mindig.
Megint a szobámba zárkodszva, csináltam ezt azt.
Babráltam ami a kezem ügyébe került.
Természetesen, volt olyan, amikor kezembe vettem, de eltörtem.
Egyszerre sajnáltam, és nem bántam.
Sajnálni azért sajnáltam, mert minden, ami több mint egy másodpercig van nálam, már imádom, és a szívemhez nőtt.
Nem sajnálni, meg azért nem sajnáltam, mert ugyis annyi kacatom van.
Minek még, még és még.
Felhalmozódik, és annyi lesz a végén, hogy nem jutok ki a szobából. - nevetek fel hangosan, majd hirtelen szám elé kapom a kezemet.
Bakker... túl hangos voltam.
Sóhajtok fel, és lassan leengedem kezeimet.
Hangos trappolas hallatszik be a szobamba, mire kinézek.
Egy csapar lány rohan órára.
- Basszus! Nekem is mennem kéne! - kapok észbe, és gyorsan összepakolva cuccaimat, rohanok én is a lány csapattal.
Éppen hogy csak beérve az órára, szuszogva leülök a hejemre.
- Nem vagyok én a futáshoz hozzá szokva. - csóválom fejemet miközbe kipakolok.
Az óra kezdetét is vette.
A tanár magyaráz, az idő pedig csak úgy repűl.
Hihetetlen, hogy az eset óta, nem telik úgy el napom, hogy ránézek az órara, és még mindig ugyan annyi az idő.
Hajamba túrva megyek be a szobámba.
Már este fele lehet, hisz a nap, már réges rég lement.
Mikor készülődök lefeküdni, hangokat hallok, így felállva, az ajtóhoz lépek.
Remegő kézzel nyitom ki, és nagyot nyelek.
Szétnézve a folyosón, senki nincs ott.
Lepillantva a padlóra, viszont véres nyomokon akad meg a szemem.
Beszédet hallotam a masik szobából, majd két lányt látok kijönni.
Akkor ők is hallották, nem csak én.
Amikor eltünnek a kanyarba, egyből én is neki iramodok, és követni kezdem őket.
Bár nekik könnyebb mivel ketten vannak.
Én meg még félős létemre is egyedül vagyok.
- Ehhez is sok ész kellett. - csóválom fejemet mérgesen
Mire feleszméltem, már egy ajtó elött álltam.
Egy vérző kezű lányt pillantottam meg.
Lábam önműködősen mozgott, és odamentem hozzá.
Egy másik lány a másik kezén levő sebet szorította el.
Félénken rápillantok, majd inkább elkapva tekintetemet, a sebet nézem.
Egy hang szólal meg mögöllünk.
- Emeljétek fel a kezét, hogy visszafelé folyon a vére.
Ahogy mondta a lány, úgy cselekedtünk mindketten.
Elkezdett valamit suttogni a földön felvő lány, de én csak alig értettem belőle valamit.
Foszlányokat.
De most, ebben a pillanatban, nem is nagyon érdekelt igazából.
- Valaki hívja a mentőket! - hangozz ez is a hatunk mögül
- Oh jesszus. - megint megszólalt egy hang, de ez más volt mint az elöző lányé.
Hátrapillantva egy újabb szemtanut veszek észre.
Nagyot sóhajtva inkább a lányra pillantok, és meredek rá.
Mikor már elvitték a mentők, és minden elcsendesült, felállva kicsit leporoltam a ruhámat, melynek semmi értelme nem volt, mert a kicsi vérfoltokból, csak elkenődött, nagy vérfoltokat csináltam.
- Istenem... ezt is kidobhatom a kukába. Habár, nem oszt, nem szoroz. Úgy is annyi van. - vonok válat felsóhajtva
Az igazgató az irodájába hivatott, amiből soha semmi jó nem származik. De hát mit lehet tenni, mentem a többi lánnyal az iroda felé.
Több óra telt el, mire az igazgató behívatott.
Biztos a szülökkel tárgyalt addig, akik halálra vannak rémülve.
Ahogy bementünk a szülök nekem, és mellettem lévő lány nyakába ugrottak, és hálalkoztak.
Mi csak egymásra néztünk, majd az igazgatóra, miután a szülök elengedtek.
A két lányt mögüllünk elküldik, hogy menjenek órára.
Minket még jó egy óra hosszáig bent tartanak.
Persze ez se tűnik hosszúnak.
Pislogtam egyet, és már mehettünk is.
Rögtön a szobámba siettem, ahol a véres ruhák levétele után, muszáj voltam gyorsan egy fürdőt venni.
Míg a dolgaimat végeztem egész végig a lány járt a fejemben.
Csak lányok fognak balesetet szenvedni? Ki lesz a következő? Ismerős? Idegen? Osztálytárs?
- Aish! Ne gondolj rá! - dörzsölöm össze-vissza hajamat.
Folyamatosan mosom le magamról a vért, mely a vízzel keveredve lefolyik a lefolyón.
Félelmetes.
Egy másik ember vére volt rajtam.
Nagy elgondolkodásba, ajtó csapódásra leszek figyelmes, mely kizökkent.
Lihegést hallok, és hirtelen megrémülve, remegő kézzel zárom el a csapot.
Gyorsan megtörülközve magamra kapom fehérneműimet.
Viszont én tudatlan, voltam olyan nagyszerú, hogy a szobába hagytam a ruháimat.
Igen, rám vall!
Lassan kinyitom az ajtót, és kikukucskálok.
- Ki... az? - kérdezem remegő hanggal
Ki más lenne, mint JB.
- Huh? Van itt valaki? - néz körbe. - Jé. Olyan ismerős ez a szoba. Jártam én itt már? - néz közmrbe, és elkezd kutatni a fiókokba
- Perverz szenilis állat! - elvörösödve vágom hozzá egyik papucsomat. - Ne kutass a cuccaim közt! Se akkor amikor itt vagyok, se akkor, amikor nem vagyok itt! - kiabálom az ajtó mögül
- Áúcs! Megőrültél? Ez rohadtúl fájt! - simogatja fejét, majd rámpillant arcán kaján vigyorral. - Miért nem jössz ki? Elfelejtettél valamit? Gyere, öleld meg rég nem látott haverodat. - közelít felém tátr karokkal
- Ne közelíts, mert két lábam van, ami azt jelenti, hogy van még egy papucsom a védekezésre! - felelem neki mérges, de vörös arccal
- Jól van, nyugi. Csak ugrattalak. - elkezd rögögni, majd az ágyhoz megy. - Ezt akarod felvenni? - emeli fel a szoknyámat, és a nyakkendős ingemet.
- Igen. Mert? Bajod van vele? - vonom fel egyik szemöldökömet
- Hát, vehetnél föl valami szexisebbet. - sóhajtva felveszi a ruhákat, és elém áll.
- Ne akard, hogy használjam a másik papucsot! Megmerem! - nézek rá mérgesen továbbra is.
- Jól van, bocsi. - emeli föl mindkét kezét röhögve.
- És... miért nem vagy órán? - csukom be az ajtót, majd gyorsan öltözni kezdek.
- Hát, nem volt kedvem... meg... látni akartalak... meg nem volt kedvem. - rángatja vállát.
- Micsoda? - nyitom ki az ajtót felöltözve, és elkezdem bepakolni a táskámba a tanszereket.
- Mondom... nem volt kedvem menni. - felsóhajt, és a bejárati ajtónak dől.
- Az után mit mondtál? - fordulok felé mosolyogva.
Egy kis csönd honolt a szobába, mire elpirulva észbe kapok, hogy egy fiúval vagyok kettesben egy szobába. Méghozzá az enyémben, és folyékonyan, könnyen beszélek vele.
Mit tett velem ez az ember?!
Talán nem is fiú, vagy nem is ember, és ezért megy könnyen a beszélgetés? Tűnődök el.
- Te nem vagy ember, ugye? - mutatok rá mutató ujjammal mérgesen.
- Mi? Micsoda? - nagy röhögésbe tör ki. - Miért ne lennék? - csóválja enyhén, és lassan fejét.
- Mert könnyen, és folyékonyan beszélek veled! Nem vagy ember! - az ajtóhoz rohanok, majd összehúzom szemeimet és szúrosan nézek rá. - Nem... vagy... embeeeeer... ~~ - bököm meg mellkasát. - Nem vagy ember... ember.
És ezzel a mondattal le is zártam beszélgetésünket.
Nagyot sóhajtva, homlokomra csapok.
- Nem vagy ember, ember? Mivan? - ráncolom össze homlokomat értetlenül. - Sikeresen leégetted magad megint. - felsóhajtva inkább a terem felé megyek, és ahogy kinyitom az ajtót, a tanár nekem esik.
- Hol jártál Kim Weon?! - csípőre tett kézzel áll meg elöttem.
- Elnézést tanár nő, de az igazgató kihallgatott. - suttogom alig hallhatóan
- Ezt akkor hiszem el, ha az igazgatótól hallom! - felemeli fejét mint egy diva, majd eltotyog elöllem a magassarkújával.
Idegesítő egy nő személy. - forgatom szemeimet, majd inkább a helyemre csoszogok, és leülök.
Egy másodpercre se figyeltem mit magyaráz, vagy mond.
Mindig a két lányon járt az eszem.
Miért történik ez? És még a tanárok se tudják? De még az igazgató se? Elég furcsa.
De annál jobban felkelti a figyelmemet, és érdeklődésemet.
Mostmár figyelni fogom a jeleket.
Elővettem egy üres, vonalas füzetett, majd az első lány esetéről, később pedig a második lány esetéről írtam.
Persze nem hagyhattam ki a második esetnél, a két szemtanút, és a segítőkész másik lányt.

Már megint?

YeMin

Már legalább tíz perce koptatom a számat persze teljesen feleslegesen. Barátnőm nemhogy kicsit elkalandozik de szerintem még azzal sincs tisztában, hogy itt ülök vele szemben és hosszú percek óta próbálom a tudtára adni a dolgokat.
Persze értem én nekem sem megy ki a fejemből a lány...hisz mégse lát mindennap öngyilkos tiniket az ember... Mikor Yugyeom vetődik kettőnk közé két nagy cuppanóssal mindkettőnket vissza rángat kicsit a valóságba. De, hogy ez a fiú folyamatosan szegény Yebint zsigereli ki valamivel és mindig megtalálja a módját, hogy nővére bármit megtegyen neki komolyan vicces. Meghallja a szót, hogy könyv utalvány tényleg olyan lesz mint egy drogos... egy igazi betű drogos. Lassan ott tartok, hogy nyakon csapom a colost mivel a mániája piszkálni de szerencséjére előbb szól rá nővére mint, hogy nagyon kiborulnék.

Matekra megint csak nem mentem be. Utál a tanár akkor mégis minek mennék? Ezzel végülis csak jót teszek neki, hogy nem kell az unott képemet bámulnia majdnem egy órán keresztül. Fülhallgatóval a fülemben mászkálok a suli udvarán mikor valaki elkap hátulról és behúz az udvar egy eldugottabb részére. Ránézek 'támadómra' és szinte szikrákat szór a szemem.
-Hülye vagy te Tuan? Megtennéd, hogy máskor nem akarsz szívbajt hozni rám?-nézek rá karba tett kézzel.
-Jól van ne harapd le a fejem. Nem gondoltam, hogy ilyen ijedős vagy.-ölt rám nyelvet. -Amúgy is... Miért nem órán vagy?-vonja fel szemöldökét.
-Nem vagyok ijedős de te sem örülnél ha a semmiből hirtelen valaki elrángatna úgy, hogy azt hiszed nincs a közelben senki.-durcáskodok még mindig..-Egyébként ezt én is kérdezhetném.-mosolyodok el egy kicsit.
-Nem volt kedvem órára menni. És a te indokod?-billenti kicsit félre a fejét amitől úgy néz ki mint egy elveszett kölyök kutya ettől pedig nevethetnékem támad.
-Ugyan ez. Ennek örömére csinálhatnánk is valamit.
-Gyere velem.-ragad kézen mint én őt a múltkor és elkezd a fiú kolesz részre húzni.
-Hűűű. Itt nagyobb a kupi mint nálam.-nevettem el magam mikor körbenéztem a szobán és mindenhol eldobált ruhadarabok halmazát láthattam.
-Határozottan Jackson műve az egész.-emeli fel védekezőn a kezét.
-Aha hát persze... Jackson dobálta az alsóit az ágyadra mi?-mosolygok még mindig mikor végig nézek az ágyon lévő színes alsókon és megakad a szemem egy rózsaszín darabon.-Igazán férfias.-vihogok felemelve az említett darabot.
-Az is az övé.-kapja ki kezemből majd áthajítja a másik ágyra kissé levörösödve.
Mivel ma már egyikőnk sem tervezett órára menni úgy döntöttünk megnézünk egy filmet. Lehúztuk a redőnyt ezzel sötétbe borítva a szobát majd elővette laptopját és valami horrort elindított. Több mint egy órája ment már a film mikor hirtelen Jackson vágta ki az ajtót és ezzel kisebb szívinfarktust okozott mindkettőnknek.
-Jesszus nem tudsz kicsit finomabban közlekedni?- kiabált rá Mark.
-Mit műveltek ti itt kettesben a sötétben gyerekek? -vonta fel szemöldökét egy kaján vigyorral.
-Filmet nézünk.-forgattam a szememet.
A film második felét már hárman néztük végig. Mikor vége lett én ott hagytam a két fiút és vissza mentem szobánkba ahol Yebin épp a leckéjét írja.
-Van házi?-dobtam le cuccaim az ágyamra.
-Mindig van házi.-sóhajt fel.
-Neked.-vigyorgok rá és vonulok a fürdőbe.

Éjjel furcsa hangokra keltünk fel és mikor kimentünk megnézni mi lehet vérfoltokat láttunk. Már megint? Elindultam megnézni melyik szobából indulnak a nyomok de sokra nem jutottam mert meghallottam egy idegen lányt kiabálni, hogy valaki hívja a mentőket így egyből oda rohantam.
-Oh jézusom.-csak ennyit tudtam reagálni mikor megláttam a földön fekvő lányt akinek a vérzését próbálták elállítani.
Miután kiértek a mentők minket és a két lányt leszámítva vissza küldtek mindenkit a szobájukba.
Én bealudtam az igazgatói előtt és már csak fél hatkor keltem mikor végre behívtak minket kihallgatni.
Suheet és engem elküldtek órára mivel nem mi találtunk rá a lányra.
A tanár örömmel konstatálta, hogy kész a leckém. Persze ha tudná, hogy valójában ez nem az enyém tuti kiakadna. De mivel Yebin úgysincs itt nincs mitől félni.
Ez után nem sokkal drága barátnőm mégis csak betoppant órára és mikor a tanár az ő háziját is elkérte tudtam, hogy nekem annyi. Yebin a táskájában kutatott és miután elmondta, hogy márpedig ő betette egyszerre néztek rám a tanárral.
-Most miért rám néz mindenki?-csúsztam kicsit le a pad alá az ablak felé fordítottam fejem és elkezdtem fütyörészni.... Ez az én szerencsém.

Véres nyomok

Yebin

A menzán ülve, az ételt piszkáltam, ami a tálcán volt. Folyton az a lány járt az agyamban, hogy miért ugorhatott le... mi miatt akart meghalni. De fogalmam se volt, hogy hogyan kellene rá jönnöm. Abban biztos voltam, hogy nem magától ugrott le.

-...és akkor láttam, hogy felmegy a... figyelsz Te egyáltalán? - kérdi Yemin.
-Bocsánat szívem, nem figyeltem! - megrázom a fejem.
-Mi a gond? - aggódva néz rám.
-Csak a tegnapi lány...
-Sziasztok életem legszebb női! - ül közénk Yugyeom, nyakunkat átkarolva, kapunk egy egy puszit. Elnevetem magam.
-Szia Pindur! - kuncogok.
-Leszokhatnál már erről! - duzzogva elengedi a nyakam.
-Soha! - megrázom a fejem. Jó formán én neveltem fel. És amióta megszületett, nekem azóta Pindur. Mert olyan picurka volt. -Amúgy, mi kell? - néztem rá. Épp Yemint piszkálta a saját hajával, amit utál.
-Miből gondolod, hogy kell valami? Miért feltételezel mindig rosszat rólam? - felháborodva néz rám.
-Tán mert ismerlek? - megforgatom a szemeim.
-Jó, ez igaz! - és akkor most jön a kiskutya szemek. Kár, hogy hat éves kora óta immúnis vagyok bármilyen cuki nézésre amikkel elő jön.
-Szóval? Mit akarsz? - fogtam egy sült krumplit, és a számba tömködtem.
-Ments fel tesi alól! Legalább két hétre kérlek! - könyörög.
-Mi jó származik nekem ebből? És miért tegyem meg. Ne molesztáld már Yemint! Nem látod milyen mérges már? - kezére csapok amitől elengedi Yemin haját, és elveszi a kezét a nyakáról, teljes testével hozzám fordul. -Emlékszel még a tavaly... nagyitól kapott, 500 könyvre szóló kuponjaira? - csücsörítve néz rám. Szívem azonnal hevesebben kezd verni, Iriszeim kitágulnak.
-Mint egy drogos! - motyogja Yemin fejét rázva.
-Hallgatlak... - mondom, figyelmen kívül hagyva Yemin beszólását.
-Adok neked 200 kupont, ha megírod a lapot. - mondja. Ahogy kiejtette az "adok neked" szavakat, már beleegyeztem, persze magamban. Úristen! 200 ingyen könyv? Melyik hülye gyerek ne adná oda a fel karját egy olyan kuponért? Nagyi egy igen híres könyvtár üzletágat vezet, ahol ha van kuponod kapsz egy ingyen könyvet. Nagyi nagyon büszke rám, hogy ennyire könyv bolond vagyok, mindig azt mondja, az olvasásnál nincs jobb dolog. Ha filmet nézel, a helyszín, a történet, szereplők mind fixek, de egy könyvben, Te magad lehetsz a főszereplő. Te magad alakítod ki, milyen is a könyvben leírt táj. Ez az igazi képzelet.
-Legyen! Kérem délre a kuponokat, megkapod akkor az igazolást.- mondom.
-Imádlak! - szorosan megnyomorgat és már rohan is.
-Betű drogos... - motyogja Yemin.
-Hallgass! Vagy jössz velem könyvet vásárolni. - fenyegetem meg. Kuncogva rázta meg a fejét.

Matekon, alig figyeltem, megint a lány járt a fejemben, és ahogy a szemei, félelmet tükröztek, és egy öngyilkos szemeimben ilyet nem látni.

Szekrényemből vettem ki épp a holnapi órák könyveit, amikor valaki oldalba bökve, hozzám simul.
-Helló Hercegnő! - suttogta Jackson a fülembe.
-Szia neked is, és nem vagyok Hercegnő, ágyékodat pedig vidd a fenekemtől. - szólok rá.
-Huh, de morcos valaki. - mellém áll, neki támaszkodik a másik szekrénynek.
-Csak fáradt...
-Yugyeom mondta, hogy mostanában nehezen alszol. Akarod, hogy segítsek? - rám vigyorog. Bezárom a szekrényem, és hozzáfordulok.
-Egy:  Utálom, a beképzelt, magát, macsónak képzelő, segg fej fiúkat. Kettő: Rém álmaim vannak, azon még egy pszichomókus se tudna segíteni. - sarkon fordulok, hogy otthagyjam, mire utánam nyúlt.
-Hé! Várj... Ne haragudj, eddig ez a stílusom minden csajnak bejött, de Te vagy az egyetlen aki ellen áll. - elém áll.
-Aha, gondolom. - fintorogva kikerültem, majd a lány részlegre sietek. Szobánkban átöltözök, egy kényelmes melegítő nadrágba, és egy elcsent öcsi pólóba, amibe még kétszer beleférek, hajam felkötöm, lencséket kiveszem, és szemüveg fel. Nagyot sóhajtva ülök le, és mire végzek a holnapi házival, megjön Yem is.
-Uh, van házi? - dobálja le a cuccait.
-Mindig van házi. - felsóhajtok.
-Neked! - rám vigyorog.

Hajnali egy órakor, valami furcsa zajra keltem. De nem csak én, Yemin is.
-Mi lehet ez? - kérdi álmos hangon. Újra, valami tompa puffanó hangot hallok, ezért kimászok az ágyból, és kilesek. Rajtam és Yeminen kívül, még jó páran kinéztek a szobájukból. Lenéztem, és észre vettem a vér foltokat. Kilépek a folyosó márvány kövére, mire Yemin utánam nyúlt.
-Ne menj... - suttogta.
-Te nézd meg melyik szobából indul ez a csík, én megnézem, hová vezet. - megnyugtatóan megfogom a kezét, és elindulok. A nagy, mosó szobához vezet, ahol vannak a mosógépek, szárítók, beépítve, két sorban a diákok számára. Az egyik gép mellett, egy alig pislogó lányt találtam meg, két csuklója felvágva. Ijedten ugrottam oda, hozzá, és lekapkodtam pár kendőt az egyik gépről. Egy másik lány guggolt mellém, és szorította el a másik kezét.
-Valaki azonnal hívja a mentőket! - kiáltott ki egy harmadik lány a hátunknál. Hátra néztem, egy nagyon szép, szemüveges lány volt az, másik mellettem, szintén nagyon szép volt, kicsit félénken rám pillant, de fogta a véres lány kezét. Már mind a kettőnk keze csupa vér volt. -Emeljétek fel a kezét, hogy visszafelé folyjon a vére... - mondja a szemüveges lány. Yemin lihegve toppan be, és megtorpant.
-Óh, Jézusom...- nyögte ki.
Felemeltük a lány karjait, ezzel a sebeket is jól össze tudtuk nyomni, amik ettől szerencsére, már nem folytak. 
-Nem... fog... leállni... amíg meg nem bosszulja a halálát... - motyogta a lány kábán. -Bántani fog... mindenkit...
Gyomromban egy nagy csomó keletkezett, mert nem értettem miről is van szó, viszont, túlságosan baljós volt, ahhoz, hogy ne vegyük komolyan.   Mind a négyen összenéztünk, aztán a már eszméletlen lányt néztük értetlenül.

Miután a mentő megjött, meg az igazgatók, a zsaruk, és a lány szülei, mindenkit visszaküldtek a szobáikba, kivéve minket.

Mi négyen ott ültünk az igazgatói iroda előtt. Persze véresen még mindig. Sunhee és Weon volt a másik két lány neve, mint megtudtuk, és egy évvel fiatalabbak tőlünk. Már nagyon fáradt voltam, hisz egész éjszaka ott ültünk, Yemin be is aludt a vállamon.

Reggel fél hatkor, végre behívtak minket. A két szülő ki volt készülve, de nem győztek hálálkodni, hogy megmentettük a lányuk életét.
-Na, és akkor, most kérjük a magyarázatokat. Mi is történt valóban? - kérdi a zsaru. Már csak én és Weon voltunk bent, hisz mi fogtuk a lány kezeit. Yemint és Sunheet elküldték órára.
-Én zajt hallottam... - szólal meg Weon. Egyetértően bólintok.
-Tompa puffanó hangot. Először balról, Hisz ott volt a szobája. Aztán már máshol, balról. Ekkor néztem ki. Észre vettem a vért, Yemint elküldtem a vér nyomok kiindulási pontját megnézni, én pedig elindultam a másik irányba. Amikor észre vettem a lányt, azonnal lekaptam pár kendőt, hogy fogjam fel a vért. Ekkor jött Weon és segített. Tényleg nem mi bántottuk,  csak segítettünk neki, és sikerült is. - mondom már sokadjára.
-Nem mondott semmit? - kérdi a másik zsaru. Weon nyitotta a száját, de közbe vágtam.
-Nem! Vagyis valamit motyogott, de semmit se értettünk belőle. - mondom higgadtan. Megakartam dörzsölni a szemem, de megláttam, hogy még véres a kezem. Weon is a saját kezét piszkálgatta. -Végeztünk? Még le kellene mosnunk a vért... és órára is kell mennünk... - egy picit ásítok, a vállamhoz hajolva.
-Persze! Mehetnek hölgyeim. - mondja, és int egyet. Felállok, majd meghajolok, és kézen fogom Weont, úgy megyünk ki.
-Miért nem mondtad el mit mondott... - kérdi halkan.
-Nem kell arról mindenkinek tudnia... - motyogom. Bólint.

Pizsim beáztattam a kádban, lezuhanyozok, majd megyek órára. Yemin már bent ült, a tanár pedig elég morcosan néz.
-Hol volt eddig Miss Choi? - kérdi.
-Kihallgatáson tanár úr. - mondom.
-Te voltál az egyik lány aki segített Haneulon? - kérdi. Bólintok. -Rendben. Akkor nem szóltam. Kész a házi? - kérdi. Elkezdtem kikeresni, de sehol se volt.
-Megcsináltam pedig és beraktam...
A tanár és én egyszerre néztünk Yeminre!

"Nem lehet olyan szokványos"

SunHee

  Sosem szerettem iskolát váltani. Habár csak egyszer történt olyan, hogy ott kellett hagynom akkori osztálytársaim, tanáraim és mindeneim, amik az iskolával járnak. Viszont sose gondoltam volna, hogy végzős évem előtti esztendőt egy másik intezményben kell töltenem. Bár így sokkal jobban érzem magam, mint a másikban. Talán kevesek egyike lehetek, kinek tetszik eme épület belső dizájnja, a falon lógó, nagy festmények és  hosszúkás ablakok. Az egész egy régimódi kastélyra emlékeztet, ami leginkább a Harry Potter sorozatok elképzelt épülethez hasonlítható.  

 Szerencsére megadatott az a lehetőség, 

hogy külön szobába kerültem, mivel amúgy sem szeretem a társaságot. A szoba már így is úgy nézett ki, mintha nem lakná senki. Rend, rend és mondtam már, hogy rend? Igen, ez rám vall. Jobb szeretem látni a berendezéseket úgy, hogy nincs rajta semmi. 

 Az ágyamon ülve faltam a betűket, szavakat, mondatokat, sorokat, mikor egy puffanásra lettem figyelmes. Mivel érdeklődésem roppant felcsigázta a különös eset, agyam elvesztette a szavak értelmezésének a készségét, így könyvjelző gyanánt a lapok közé bújtattam egy papírfecnit és feltápászkodtam az  alvóalkalmatosságról. 

 A régimódi parkettapadló minden lépésemnél reccsent egyet, s ahogy szedtem a lépcsőfokokat, még magam is elcsodálkoztam, hogy hogy nem sikerült orra buknom, amikor hajlamos vagyok rá.

  Amint megközelítettem a tett helyszínét, világossá vált, mi történhetett - fekete vacakkal leterített test, körülötte meglepett diákok, illetve egy takarítónő, aki felmosója fejével és rekedt hangjával próbálta elüldözni a temérdek nebulót, hogy feltakaríthassa iskolatársuk vére által beterített területet -, minden bizonnyal leugorhatott a tetőről. 

Mivel a lépcsőig még nem jutott el, s az incidens nem olyan régen történt, hogy felszáradjon a vörös nedű, leguggoltam és mutatóujjammal el kezdtem turkálni benne. Az okát ugyan pontosan megfogalmazni még egy irodalom ötösért sem tudnám. 

- Megtudakolhatnám, hogy ilyenkor mit is érzel pontosan? — állt meg előttem valaki, hangjából ítélve fiú nemű egyed. Modernebb fazonú, nagyobb lencsés, dioptriás szemüvegem mögül néztem rá nagyokat pislantva, miközben rózsaszín ajkaira széles mosoly ült. 

- Megnéztem, hogy már megszáradt-e — egyenesítettem ki térdeim, véletlenszerű mondatot hallatva. 

- Tehát te olyan beteg lelkű lány lehetsz, aki a csonttörésben is a vért keresi — úgy tűnt, mintha már az arcára fagyott volna aranyos mosolya.

- Hát öm.. Nem egészen.. Vagy fogalmam sincs.. — dadogtam. Mindig is utáltam az emberekkel szemtől szembe kommunikálni, de szinte már étcsokoládé színű íriszei nagyobb kihívást jelentettek.

- Ebből olyanra tudok következtetni, hogy durva egyedülléted miatt magadba fordulsz és hülyeségeket követsz el, tehát kénytelen vagyok figyelni téged — tette keresztbe karját maga előtt. 

- Nem, nincs rá semmi szükség — hajtottam le a fejem kínos mosollyal az orrom alatt. — Egyébként Sunhee a nevem, viszont te nem tűnsz koreainak — vizslattam furcsán témát váltva. 

- Ennyire látszik? — nevette el magát. Kissé túl vidám és hiperaktív gyereknek tűnik... — Egyébiránt, Bambam a nevem és Thaiföldről származom — bólogatott.
- Hát.. Örülök a találkozásnak, meg minden, de szerintem én inkább visszamegyek a szobámba — nem várva meg reakcióját, az ajtó fele léptem, majd nem hátranézve siettem fel a saját, eldugott kis helyiségembe, vissza a jól megszokott magányomba. 

 Az ágyamon ülve, percekig meredten magam elé bámulva morfondíroztam. Teljesen ráállt az agyam a tetőről leugrott személyre. Öngyilkosságot követett el, vagy baleset volt? Vajon mi lesz a következő, vagy netalántán ki? Sorozatmerénylet várható a közeljövőben, vagy csak egy egyszeri alkalom volt? Ez az iskola nem lehet olyan szokásos, mint amilyet minden ember elvárna. Tele lehet rejtélyekkel, titkokkal, amit egy hozzám hasonló, új tanuló még nemigen érthet, de igenis, többet szeretne róla tudni. 

 Viszont utólag visszagondolva, Bambamet csúnyán leráztam. Csak odajött hozzám – megjegyezném, az első személy, mióta itt vagyok –, mert tulajdonképpen aggódott értem (vagy csak azt mutatta ki), én pedig pár bizonytalan válasz után faképnél hagytam. Arról nem is beszélve, hogy aranyos srác. Nem akarom tudni, hogy ezek után milyen véleménnyel lehet rólam. Most még annyira sem merek a szemébe nézni, amennyire az imént tettem. Biztos hülyének is nézne, ha  megbocsájtásért sűrűn esedezve állítanék elé. 

   Mikor arra az elhatározásra jutottam, hogy folytassam az olvasást, időzített bombaként kopogtatni kezdtek az ajtómon, így a könyvet összecsukott állapotában dobtam az ágyra és ajtót nyitottam.. Az emlegetett szamárnak. Na jó, ha szamár lenne, másképp fogadtam volna, mikor először megszólít.

- Mondtam, hogy kénytelen vagyok figyelni téged, hiszen a végén eszedbe jutna valami furcsaságot tenni magaddal — invitálta be magát. — Nem szeretném, ha te lennél a következő — célozgatott a mai esetre. 

- Öngyilkos lett? — kérdeztem a holttesttel kapcsolatban, ha már szóba hozta. 

- Nagy valószínűséggel — helyeselt. — Viszont nem tudom. Senki se tudja. Vagy valaki titkolózik..

- De ugye nem te vagy az a valaki? — kérdeztem meg a biztonság kedvéért és leültem az ágyamra.

- Biztosíthatlak róla, hogy nem — nevette el magát és leült mellém. — Nem is ismertem azt a személyt — vont vállat.

- Egyébként honnan tudtad, hogy ez az én szobám? És hogy tudtál idejönni? Ez a lányok részlege — váltottam témát kérdésekkel elhalmozva. 

- A tanárok nagyon bénán figyelik, ki hova megy — nevetett. — És egyszerűen, követtelek. Hisz mint mondtam, a nyomodban kell lennem. Akár még itt is aludhatnék..

- És mi lesz a magán szférámmal? Szinte beférkőzöl az aurámba, annyira figyelsz — ráztam meg a fejem.

- Tehát jó munkát végzek — tette keresztbe a karját maga előtt, miközben büszkén kiegyenesedett, mire reagálásképpen csak elnevettem magam. Viszont az még mindig érdekes, hogy miért pont rólam gondolja azt, hogy figyelemre szorulok. Nem is ismer..

- Menj vissza a szobádba, még mielőtt rajta kapnak, hogy itt tartózkodsz — utasítottam.

- Miért, nem élvezed a társaságom? — karolta át a vállam széles vigyorra húzva telt ajkait.

- Itt fogsz éjszakázni, vagy mi? — néztem kuncogva rá. Azok a barna szemek..

- Előbb én kérdeztem, de egyébként igen. Vagy nem tudom.. Majd még meglátom — dőlt hanyatt az ágyamon.

- Előre szólok, hogy ha itt alszol, akkor remélem, kényelmes lesz a padló — bólogattam. — Ez az én ágyam és nem osztozok rajta..

- Ha adsz kölcsönbe két takarót és egy párnát, megleszek én itt és még csak zavarni sem foglak — csóválta meg a fejét.

- Megegyeztünk — tartottam pacsira a kezem, mire először kicsit furcsán méregetett, majd röhögve lepacsizott velem. 

- Furcsa lány vagy — röhögött tovább. Hmm.. Jó értelemben furcsa, vagy nem?

  A nap hátralevő részében csak olvastam, miközben Bambam az okostelefonja képernyőjét pásztázta folyamatosan. Ha itt érzi jól magát, nincs ellenemre, ha itt alszik. Viszont tényleg úgymond "figyelni" akar rám, vagy teljesen másról van szó? Még csak most ismertem meg, de már megbízok benne. Ezt később nagyon meg fogom bánni. Nem tudhatom, hogy nem készül-e valamire és hogy nem hazudott-e arról a dologról. De most már furcsán venné ki magát, ha elüldözném. Aish, SunHee, a sarkadra kellene állnod végre...