"Nem lehet olyan szokványos"

SunHee

  Sosem szerettem iskolát váltani. Habár csak egyszer történt olyan, hogy ott kellett hagynom akkori osztálytársaim, tanáraim és mindeneim, amik az iskolával járnak. Viszont sose gondoltam volna, hogy végzős évem előtti esztendőt egy másik intezményben kell töltenem. Bár így sokkal jobban érzem magam, mint a másikban. Talán kevesek egyike lehetek, kinek tetszik eme épület belső dizájnja, a falon lógó, nagy festmények és  hosszúkás ablakok. Az egész egy régimódi kastélyra emlékeztet, ami leginkább a Harry Potter sorozatok elképzelt épülethez hasonlítható.  

 Szerencsére megadatott az a lehetőség, 

hogy külön szobába kerültem, mivel amúgy sem szeretem a társaságot. A szoba már így is úgy nézett ki, mintha nem lakná senki. Rend, rend és mondtam már, hogy rend? Igen, ez rám vall. Jobb szeretem látni a berendezéseket úgy, hogy nincs rajta semmi. 

 Az ágyamon ülve faltam a betűket, szavakat, mondatokat, sorokat, mikor egy puffanásra lettem figyelmes. Mivel érdeklődésem roppant felcsigázta a különös eset, agyam elvesztette a szavak értelmezésének a készségét, így könyvjelző gyanánt a lapok közé bújtattam egy papírfecnit és feltápászkodtam az  alvóalkalmatosságról. 

 A régimódi parkettapadló minden lépésemnél reccsent egyet, s ahogy szedtem a lépcsőfokokat, még magam is elcsodálkoztam, hogy hogy nem sikerült orra buknom, amikor hajlamos vagyok rá.

  Amint megközelítettem a tett helyszínét, világossá vált, mi történhetett - fekete vacakkal leterített test, körülötte meglepett diákok, illetve egy takarítónő, aki felmosója fejével és rekedt hangjával próbálta elüldözni a temérdek nebulót, hogy feltakaríthassa iskolatársuk vére által beterített területet -, minden bizonnyal leugorhatott a tetőről. 

Mivel a lépcsőig még nem jutott el, s az incidens nem olyan régen történt, hogy felszáradjon a vörös nedű, leguggoltam és mutatóujjammal el kezdtem turkálni benne. Az okát ugyan pontosan megfogalmazni még egy irodalom ötösért sem tudnám. 

- Megtudakolhatnám, hogy ilyenkor mit is érzel pontosan? — állt meg előttem valaki, hangjából ítélve fiú nemű egyed. Modernebb fazonú, nagyobb lencsés, dioptriás szemüvegem mögül néztem rá nagyokat pislantva, miközben rózsaszín ajkaira széles mosoly ült. 

- Megnéztem, hogy már megszáradt-e — egyenesítettem ki térdeim, véletlenszerű mondatot hallatva. 

- Tehát te olyan beteg lelkű lány lehetsz, aki a csonttörésben is a vért keresi — úgy tűnt, mintha már az arcára fagyott volna aranyos mosolya.

- Hát öm.. Nem egészen.. Vagy fogalmam sincs.. — dadogtam. Mindig is utáltam az emberekkel szemtől szembe kommunikálni, de szinte már étcsokoládé színű íriszei nagyobb kihívást jelentettek.

- Ebből olyanra tudok következtetni, hogy durva egyedülléted miatt magadba fordulsz és hülyeségeket követsz el, tehát kénytelen vagyok figyelni téged — tette keresztbe karját maga előtt. 

- Nem, nincs rá semmi szükség — hajtottam le a fejem kínos mosollyal az orrom alatt. — Egyébként Sunhee a nevem, viszont te nem tűnsz koreainak — vizslattam furcsán témát váltva. 

- Ennyire látszik? — nevette el magát. Kissé túl vidám és hiperaktív gyereknek tűnik... — Egyébiránt, Bambam a nevem és Thaiföldről származom — bólogatott.
- Hát.. Örülök a találkozásnak, meg minden, de szerintem én inkább visszamegyek a szobámba — nem várva meg reakcióját, az ajtó fele léptem, majd nem hátranézve siettem fel a saját, eldugott kis helyiségembe, vissza a jól megszokott magányomba. 

 Az ágyamon ülve, percekig meredten magam elé bámulva morfondíroztam. Teljesen ráállt az agyam a tetőről leugrott személyre. Öngyilkosságot követett el, vagy baleset volt? Vajon mi lesz a következő, vagy netalántán ki? Sorozatmerénylet várható a közeljövőben, vagy csak egy egyszeri alkalom volt? Ez az iskola nem lehet olyan szokásos, mint amilyet minden ember elvárna. Tele lehet rejtélyekkel, titkokkal, amit egy hozzám hasonló, új tanuló még nemigen érthet, de igenis, többet szeretne róla tudni. 

 Viszont utólag visszagondolva, Bambamet csúnyán leráztam. Csak odajött hozzám – megjegyezném, az első személy, mióta itt vagyok –, mert tulajdonképpen aggódott értem (vagy csak azt mutatta ki), én pedig pár bizonytalan válasz után faképnél hagytam. Arról nem is beszélve, hogy aranyos srác. Nem akarom tudni, hogy ezek után milyen véleménnyel lehet rólam. Most még annyira sem merek a szemébe nézni, amennyire az imént tettem. Biztos hülyének is nézne, ha  megbocsájtásért sűrűn esedezve állítanék elé. 

   Mikor arra az elhatározásra jutottam, hogy folytassam az olvasást, időzített bombaként kopogtatni kezdtek az ajtómon, így a könyvet összecsukott állapotában dobtam az ágyra és ajtót nyitottam.. Az emlegetett szamárnak. Na jó, ha szamár lenne, másképp fogadtam volna, mikor először megszólít.

- Mondtam, hogy kénytelen vagyok figyelni téged, hiszen a végén eszedbe jutna valami furcsaságot tenni magaddal — invitálta be magát. — Nem szeretném, ha te lennél a következő — célozgatott a mai esetre. 

- Öngyilkos lett? — kérdeztem a holttesttel kapcsolatban, ha már szóba hozta. 

- Nagy valószínűséggel — helyeselt. — Viszont nem tudom. Senki se tudja. Vagy valaki titkolózik..

- De ugye nem te vagy az a valaki? — kérdeztem meg a biztonság kedvéért és leültem az ágyamra.

- Biztosíthatlak róla, hogy nem — nevette el magát és leült mellém. — Nem is ismertem azt a személyt — vont vállat.

- Egyébként honnan tudtad, hogy ez az én szobám? És hogy tudtál idejönni? Ez a lányok részlege — váltottam témát kérdésekkel elhalmozva. 

- A tanárok nagyon bénán figyelik, ki hova megy — nevetett. — És egyszerűen, követtelek. Hisz mint mondtam, a nyomodban kell lennem. Akár még itt is aludhatnék..

- És mi lesz a magán szférámmal? Szinte beférkőzöl az aurámba, annyira figyelsz — ráztam meg a fejem.

- Tehát jó munkát végzek — tette keresztbe a karját maga előtt, miközben büszkén kiegyenesedett, mire reagálásképpen csak elnevettem magam. Viszont az még mindig érdekes, hogy miért pont rólam gondolja azt, hogy figyelemre szorulok. Nem is ismer..

- Menj vissza a szobádba, még mielőtt rajta kapnak, hogy itt tartózkodsz — utasítottam.

- Miért, nem élvezed a társaságom? — karolta át a vállam széles vigyorra húzva telt ajkait.

- Itt fogsz éjszakázni, vagy mi? — néztem kuncogva rá. Azok a barna szemek..

- Előbb én kérdeztem, de egyébként igen. Vagy nem tudom.. Majd még meglátom — dőlt hanyatt az ágyamon.

- Előre szólok, hogy ha itt alszol, akkor remélem, kényelmes lesz a padló — bólogattam. — Ez az én ágyam és nem osztozok rajta..

- Ha adsz kölcsönbe két takarót és egy párnát, megleszek én itt és még csak zavarni sem foglak — csóválta meg a fejét.

- Megegyeztünk — tartottam pacsira a kezem, mire először kicsit furcsán méregetett, majd röhögve lepacsizott velem. 

- Furcsa lány vagy — röhögött tovább. Hmm.. Jó értelemben furcsa, vagy nem?

  A nap hátralevő részében csak olvastam, miközben Bambam az okostelefonja képernyőjét pásztázta folyamatosan. Ha itt érzi jól magát, nincs ellenemre, ha itt alszik. Viszont tényleg úgymond "figyelni" akar rám, vagy teljesen másról van szó? Még csak most ismertem meg, de már megbízok benne. Ezt később nagyon meg fogom bánni. Nem tudhatom, hogy nem készül-e valamire és hogy nem hazudott-e arról a dologról. De most már furcsán venné ki magát, ha elüldözném. Aish, SunHee, a sarkadra kellene állnod végre...