Előre tudta

SunHee

  Telefonom ébresztőjének dühítő csipogására ültem fel szemeimet dörzsölgetve. Miután rendbe tettem magam, pontban nyolc órakor az első órára beérve osztálytársaim még mindig csoportokba rendeződve beszélték ki az elmúlt idő eseményeit. Azonban még mindig az öngyilkos incidensről tudtak órákig csacsogni. 

- Nem ez lesz az utolsó — szólt közbe egy kicsit távolabb ülő lány. Hogy ezt pontosan hogyan is érthette, fogalmam sem volt, viszont kíváncsiságom rettentően furdalta. Ha valóban naponta történtek eddig is furcsábbnál furcsább merényletek, az itt tanulók nem lepődtek volna meg. Vagy tényleg csak most kezdődött? Mi volt az előidézője, vagy netalán ki? És ki lesz a következő, vagy az a lány honnan ilyen biztos benne?

***

  

  Mikorra az utolsó óráról is megszólalt a megannyi diákot megváltó csengőszó, a menza elfogyasztása után visszavágtattam a szobámba mindenféle érdektelen tevékenységet leművelni, amelyek minden nap folyamán előkerülnek egyszer – vagy kétszer –, mint például a házi feladat vagy a tanulás, de az olvasást se felejtsük el.

  Éppen az egyik sor felénél járhattam, amikor egy fájdalmas sikításra lettem figyelmes. A könyvet nyitott oldalával lefele az ágyra tettem – mert lusta voltam könyvjelzőt alkalmazni – és pár lánnyal egyszerre tekintettünk ki egymás mellett lévő szobánk ajtaján. Ketten rögtön cselekedni is kezdtek; az egyik a padlón lévő vérfoltok kiindulási helyét pásztázta, míg a másik az ellenkező irányba indulva ment a mosdóba, ahova elvezették a foltok. Nemsoká egy harmadik lány is utána igyekezett, én pedig tehetetlenül tekintgettem ide-oda. Elgondolkoztam, hogy mit is kellene tennem, de végül én is a mellékhelyiségben kötöttem ki. A kíváncsiság nagy úr...

  A küszöböt átlépve észrevettem egy lányt, aki az óráról olyan ismerős volt, s aki egy vértócsában, elájulva feküdt. Mintha ő mondta volna; "Nem ez lesz az utolsó" — visszhangoztak fejemben a szavai. Talán erre érthette. Előre tudta, mit fog elkövetni... Előre tudta, hogy öngyilkos akar lenni. 

  Csuklóját a két másik vállalkozó szellemű lány fogta le – később persze a nevüket is megtudtam, Yebin és Weon – megakadályozva a további vérzést.

- Emeljétek fel a kezét, hogy visszafelé follyon a vére — szóltam közbe, hála az orvosi műsoroknak, amik előszeretettel mennek nálunk otthon, a tévében. Megfogadva a tanácsom, úgy is cselekedtek. — Valaki hívja a mentőket — néztem ki a folyosóra segítségért, mert túl félős voltam, hogy magam cselekedjek. Igen, a mentősök telefonon keresztül embert szoktak enni...

- Oh, jesszus — ért be egy harmadik lány, név szerint Yemin.

  A történtek a továbbiakban "happy end"ként folytatódtak, minket pedig az igazgatóiba hívattak. Igazából nem nagyon figyeltem oda a dili hablatyolására, mígnem engem és Yemint vissza nem küldött órára. 

  Történelem könyvemmel és  atlaszommal a kezemben igyekeztem benyitni a terembe, de valaki olyan hirtelen a sarokba rántott, hogy könyveim hangos puffanással érték a padlót. Nem csodálkoztam volna rajta, ha egy újabb fiatal lány – vagy fiú – halálára gondoltak közben iskolatársaim. 

- Pszt — suttogott. — Hallottál az új esetről?

- Bambam, nem ér rá óra után? — néztem rá rosszallóan. 

- Egy-két perc késés nem a világ vége — legyintett. — Na de hallottál róla~? — ismételte meg ugrándozva. Néha kétségem támad affelől, hogy tényleg egyidősek vagyunk-e...

- Ahj — forgattam meg a szemem gyerekességén nevetve. — Nemcsak hallottam, de részese is voltam — mondtam válaszul, mire úgy nézett rám, mint egy bolygót megszállni igyekvő földönkívülire, aki éppen rá akarta reszelni a csokiforgácsot a zsíroskenyérre...

- Részese voltál? Te tanácsoltad, hogy vágja fel az ereit?! Ennél betegebb már nem lehetsz — rázta meg a fejét. — Meg akartad szagolni a vérét, vagy megkóstolni igyekeztél? — úgy tűnik, nemigen akarja túltenni magát azon, ahogy először meglátott. Pedig semmi különöset nem csináltam.

- Szó sincs erről — kezdtem bele a hosszan tartó magyarázásba, kitisztítani a kombinálni kezdő, kis kobakját. — Inkább hagyjuk, visszamegyek órára... — gondolkodást követően ráhagytam és megpördültem a tengelyem körül.

- Fogalmam sincs, mi késztet arra, hogy különös, emberhez nem méltó dolgokat tegyél, de akkor is ki fogom egyszer szedni belőled, ha ellenkezel is — nézett utánam Bhuwakul, én pedig könyveimet felszedve léptem a terembe és a tanárnak elnézést kérésért esedezve leültem a helyemre.