Újabb, és újabb

Az eset óta, csak úgy repülnek az órák, és a napok.
Mire észbe kapok, már egy hét is eltelt.
Persze még mindig azt érzem mintha mindenhol figyelnének, de próbálok nem oda figyelni rá.
Biztos csak beképzelem.
Terelem el gondolataimat, és zárom le ezzel mindig.
Megint a szobámba zárkodszva, csináltam ezt azt.
Babráltam ami a kezem ügyébe került.
Természetesen, volt olyan, amikor kezembe vettem, de eltörtem.
Egyszerre sajnáltam, és nem bántam.
Sajnálni azért sajnáltam, mert minden, ami több mint egy másodpercig van nálam, már imádom, és a szívemhez nőtt.
Nem sajnálni, meg azért nem sajnáltam, mert ugyis annyi kacatom van.
Minek még, még és még.
Felhalmozódik, és annyi lesz a végén, hogy nem jutok ki a szobából. - nevetek fel hangosan, majd hirtelen szám elé kapom a kezemet.
Bakker... túl hangos voltam.
Sóhajtok fel, és lassan leengedem kezeimet.
Hangos trappolas hallatszik be a szobamba, mire kinézek.
Egy csapar lány rohan órára.
- Basszus! Nekem is mennem kéne! - kapok észbe, és gyorsan összepakolva cuccaimat, rohanok én is a lány csapattal.
Éppen hogy csak beérve az órára, szuszogva leülök a hejemre.
- Nem vagyok én a futáshoz hozzá szokva. - csóválom fejemet miközbe kipakolok.
Az óra kezdetét is vette.
A tanár magyaráz, az idő pedig csak úgy repűl.
Hihetetlen, hogy az eset óta, nem telik úgy el napom, hogy ránézek az órara, és még mindig ugyan annyi az idő.
Hajamba túrva megyek be a szobámba.
Már este fele lehet, hisz a nap, már réges rég lement.
Mikor készülődök lefeküdni, hangokat hallok, így felállva, az ajtóhoz lépek.
Remegő kézzel nyitom ki, és nagyot nyelek.
Szétnézve a folyosón, senki nincs ott.
Lepillantva a padlóra, viszont véres nyomokon akad meg a szemem.
Beszédet hallotam a masik szobából, majd két lányt látok kijönni.
Akkor ők is hallották, nem csak én.
Amikor eltünnek a kanyarba, egyből én is neki iramodok, és követni kezdem őket.
Bár nekik könnyebb mivel ketten vannak.
Én meg még félős létemre is egyedül vagyok.
- Ehhez is sok ész kellett. - csóválom fejemet mérgesen
Mire feleszméltem, már egy ajtó elött álltam.
Egy vérző kezű lányt pillantottam meg.
Lábam önműködősen mozgott, és odamentem hozzá.
Egy másik lány a másik kezén levő sebet szorította el.
Félénken rápillantok, majd inkább elkapva tekintetemet, a sebet nézem.
Egy hang szólal meg mögöllünk.
- Emeljétek fel a kezét, hogy visszafelé folyon a vére.
Ahogy mondta a lány, úgy cselekedtünk mindketten.
Elkezdett valamit suttogni a földön felvő lány, de én csak alig értettem belőle valamit.
Foszlányokat.
De most, ebben a pillanatban, nem is nagyon érdekelt igazából.
- Valaki hívja a mentőket! - hangozz ez is a hatunk mögül
- Oh jesszus. - megint megszólalt egy hang, de ez más volt mint az elöző lányé.
Hátrapillantva egy újabb szemtanut veszek észre.
Nagyot sóhajtva inkább a lányra pillantok, és meredek rá.
Mikor már elvitték a mentők, és minden elcsendesült, felállva kicsit leporoltam a ruhámat, melynek semmi értelme nem volt, mert a kicsi vérfoltokból, csak elkenődött, nagy vérfoltokat csináltam.
- Istenem... ezt is kidobhatom a kukába. Habár, nem oszt, nem szoroz. Úgy is annyi van. - vonok válat felsóhajtva
Az igazgató az irodájába hivatott, amiből soha semmi jó nem származik. De hát mit lehet tenni, mentem a többi lánnyal az iroda felé.
Több óra telt el, mire az igazgató behívatott.
Biztos a szülökkel tárgyalt addig, akik halálra vannak rémülve.
Ahogy bementünk a szülök nekem, és mellettem lévő lány nyakába ugrottak, és hálalkoztak.
Mi csak egymásra néztünk, majd az igazgatóra, miután a szülök elengedtek.
A két lányt mögüllünk elküldik, hogy menjenek órára.
Minket még jó egy óra hosszáig bent tartanak.
Persze ez se tűnik hosszúnak.
Pislogtam egyet, és már mehettünk is.
Rögtön a szobámba siettem, ahol a véres ruhák levétele után, muszáj voltam gyorsan egy fürdőt venni.
Míg a dolgaimat végeztem egész végig a lány járt a fejemben.
Csak lányok fognak balesetet szenvedni? Ki lesz a következő? Ismerős? Idegen? Osztálytárs?
- Aish! Ne gondolj rá! - dörzsölöm össze-vissza hajamat.
Folyamatosan mosom le magamról a vért, mely a vízzel keveredve lefolyik a lefolyón.
Félelmetes.
Egy másik ember vére volt rajtam.
Nagy elgondolkodásba, ajtó csapódásra leszek figyelmes, mely kizökkent.
Lihegést hallok, és hirtelen megrémülve, remegő kézzel zárom el a csapot.
Gyorsan megtörülközve magamra kapom fehérneműimet.
Viszont én tudatlan, voltam olyan nagyszerú, hogy a szobába hagytam a ruháimat.
Igen, rám vall!
Lassan kinyitom az ajtót, és kikukucskálok.
- Ki... az? - kérdezem remegő hanggal
Ki más lenne, mint JB.
- Huh? Van itt valaki? - néz körbe. - Jé. Olyan ismerős ez a szoba. Jártam én itt már? - néz közmrbe, és elkezd kutatni a fiókokba
- Perverz szenilis állat! - elvörösödve vágom hozzá egyik papucsomat. - Ne kutass a cuccaim közt! Se akkor amikor itt vagyok, se akkor, amikor nem vagyok itt! - kiabálom az ajtó mögül
- Áúcs! Megőrültél? Ez rohadtúl fájt! - simogatja fejét, majd rámpillant arcán kaján vigyorral. - Miért nem jössz ki? Elfelejtettél valamit? Gyere, öleld meg rég nem látott haverodat. - közelít felém tátr karokkal
- Ne közelíts, mert két lábam van, ami azt jelenti, hogy van még egy papucsom a védekezésre! - felelem neki mérges, de vörös arccal
- Jól van, nyugi. Csak ugrattalak. - elkezd rögögni, majd az ágyhoz megy. - Ezt akarod felvenni? - emeli fel a szoknyámat, és a nyakkendős ingemet.
- Igen. Mert? Bajod van vele? - vonom fel egyik szemöldökömet
- Hát, vehetnél föl valami szexisebbet. - sóhajtva felveszi a ruhákat, és elém áll.
- Ne akard, hogy használjam a másik papucsot! Megmerem! - nézek rá mérgesen továbbra is.
- Jól van, bocsi. - emeli föl mindkét kezét röhögve.
- És... miért nem vagy órán? - csukom be az ajtót, majd gyorsan öltözni kezdek.
- Hát, nem volt kedvem... meg... látni akartalak... meg nem volt kedvem. - rángatja vállát.
- Micsoda? - nyitom ki az ajtót felöltözve, és elkezdem bepakolni a táskámba a tanszereket.
- Mondom... nem volt kedvem menni. - felsóhajt, és a bejárati ajtónak dől.
- Az után mit mondtál? - fordulok felé mosolyogva.
Egy kis csönd honolt a szobába, mire elpirulva észbe kapok, hogy egy fiúval vagyok kettesben egy szobába. Méghozzá az enyémben, és folyékonyan, könnyen beszélek vele.
Mit tett velem ez az ember?!
Talán nem is fiú, vagy nem is ember, és ezért megy könnyen a beszélgetés? Tűnődök el.
- Te nem vagy ember, ugye? - mutatok rá mutató ujjammal mérgesen.
- Mi? Micsoda? - nagy röhögésbe tör ki. - Miért ne lennék? - csóválja enyhén, és lassan fejét.
- Mert könnyen, és folyékonyan beszélek veled! Nem vagy ember! - az ajtóhoz rohanok, majd összehúzom szemeimet és szúrosan nézek rá. - Nem... vagy... embeeeeer... ~~ - bököm meg mellkasát. - Nem vagy ember... ember.
És ezzel a mondattal le is zártam beszélgetésünket.
Nagyot sóhajtva, homlokomra csapok.
- Nem vagy ember, ember? Mivan? - ráncolom össze homlokomat értetlenül. - Sikeresen leégetted magad megint. - felsóhajtva inkább a terem felé megyek, és ahogy kinyitom az ajtót, a tanár nekem esik.
- Hol jártál Kim Weon?! - csípőre tett kézzel áll meg elöttem.
- Elnézést tanár nő, de az igazgató kihallgatott. - suttogom alig hallhatóan
- Ezt akkor hiszem el, ha az igazgatótól hallom! - felemeli fejét mint egy diva, majd eltotyog elöllem a magassarkújával.
Idegesítő egy nő személy. - forgatom szemeimet, majd inkább a helyemre csoszogok, és leülök.
Egy másodpercre se figyeltem mit magyaráz, vagy mond.
Mindig a két lányon járt az eszem.
Miért történik ez? És még a tanárok se tudják? De még az igazgató se? Elég furcsa.
De annál jobban felkelti a figyelmemet, és érdeklődésemet.
Mostmár figyelni fogom a jeleket.
Elővettem egy üres, vonalas füzetett, majd az első lány esetéről, később pedig a második lány esetéről írtam.
Persze nem hagyhattam ki a második esetnél, a két szemtanút, és a segítőkész másik lányt.